Tökfödő, töklámpás, magyar hagyomány – amit a halloween előtt is ismertünk

Világító tökfejek, esti ijesztgetés, közös faragás – sokaknak mindez ma már egyet jelent a halloweennel. Pedig a töklámpáskészítésnek a magyar népi kultúrában is megvan a maga múltja. Vajon miért keresünk külföldi mintákban olyan élményeket, amelyekhez a saját hagyományaink között is találhatnánk kapcsolódási pontokat?

Október végén egyre több helyen bukkannak fel a rémisztő dekorációk, a jelmezes programok és a vigyorgó töklámpások. Az üzletek megtelnek halloweenes kellékekkel, az óvodákban, iskolákban és települési rendezvényeken pedig egymást érik az ehhez kapcsolódó programok. A tökfaragás mára sokak számára a külföldről átvett ünnepkör egyik legjellegzetesebb eleme lett.

Csakhogy van ebben valami különös ellentmondás: a világító tökfejek készítését és a velük való tréfás ijesztgetést nem kellett Amerikából megtanulnunk. A magyar népi kultúrában is dokumentált hagyománya van ennek a játéknak. Mégis, miközben lelkesen fedezzük fel a halloween látványos világát, vajon hányan tudjuk, hogyan szórakoztak ősszel a nagyszüleink és dédszüleink?

Amikor a tökből játék, a sötétből élmény lett

A Magyar Néprajz VI. kötete a hagyományos gyermekjátékok között ismerteti a töklámpáskészítést. A gyerekek ősszel kivájták a tököt, szemet, orrot és szájat faragtak rá, majd gyertyát helyeztek a belsejébe. Sötétedés után aztán kezdődhetett a játék: egymást ijesztgették a világító tökfejekkel, amelyeket olykor kerítésre helyeztek vagy rudakra szúrtak.

Gazda Klára néprajzkutató Gyermekvilág Esztelneken című, 1980-ban megjelent munkája szintén részletesen foglalkozik ezzel az erdélyi magyar gyermekjátékkal. Gyűjtése alapján a töklámpások készítése közös őszi elfoglaltság volt, az adatközlők visszaemlékezései pedig arról is beszámolnak, hogy a nagyobb gyerekek farsang idején maskarába öltözve, töklámpásokkal jártak házról házra.

A jelenség nem csupán Erdélyhez kötődött. Dél-alföldi néprajzi gyűjtések is megörökítették, hogy a tök betakarítása után a gyerekek és a fiatalok világító tökfejeket készítettek, amelyekkel egymást, sőt olykor a felnőtteket is megtréfálták.

Vagyis a tökfaragás, a sötétben világító arcok és az esti ijesztgetés a magyar népi kultúrában is jelen volt. Nem a mai halloween hazai elterjedése hozta el hozzánk, még ha a mostani szokások új jelentést is adtak ennek a látványnak.

Több volt ez, mint egy kifaragott tök

A régi falusi közösségekben a gyermekek játékai szorosan kapcsolódtak az évszakok változásához, a mezőgazdasági munkákhoz és a mindennapi élethez. A tök betakarítása után kéznél volt az alapanyag, a fantázia pedig megtette a többit.

Nem kellett hozzá különleges felszerelés, drága dekoráció vagy előre megvásárolható kellék. A gyerekek maguk készítették el a játékukat, közösen ötleteltek, ügyeskedtek, majd együtt élték át a sötétedés utáni mókát. Közben fejlődött a kézügyességük, a kreativitásuk és az együttműködési készségük is. Mindez természetes módon kapcsolta őket a saját közösségük szokásaihoz.

A hagyomány értékét tehát nem kizárólag maga a töklámpás adta, hanem az is, ahogyan elkészült, ahogyan játszottak vele, és ahogyan a közös élmény részévé vált.

Halloween vagy magyar hagyomány? Nem feltétlenül kell választanunk

A külföldi szokások átvételével önmagában nincs semmi baj. A kultúrák mindig is hatottak egymásra, a magyar népi műveltség sem elszigetelten fejlődött. Más népek hagyományai új élményeket, közösségi alkalmakat és inspirációt hozhatnak az életünkbe.

A kérdés inkább az, hogy miközben új szokásokat veszünk át, vajon elegendő figyelmet fordítunk-e a saját kulturális örökségünkre.

A mai halloweenes készülődésben gyakran a látványos külsőségek kerülnek előtérbe: a készen vásárolható jelmezek, a műanyag csontvázak, a pókhálók és a tematikus dekorációk. A fogyasztói kultúra gyorsan felismerhető, könnyen eladható élményt kínál. Nem kell különösebben utánajárnunk az eredetnek, megismernünk a történetet vagy felfedeznünk a helyi vonatkozásokat. Elég kiválasztani a megfelelő kellékeket, és máris kész a hangulatos program.

A saját hagyományaink felfedezése ezzel szemben több kíváncsiságot és utánajárást igényel. Meg kell hallgatnunk az idősebbek történeteit, elő kell vennünk a régi fényképeket, fel kell kutatnunk a helyi emlékeket és a néprajzi gyűjtéseket. Néha éppen ezekből a kevésbé látványos forrásokból derül ki, hogy egy-egy ma divatosnak gondolt szokásnak a saját vidékünkön is vannak előzményei.

Mit őriznek még a nagyszüleink emlékei?

Különösen érdekes belegondolni, mennyi minden rejtőzhet egy település vagy egy család emlékezetében. Hogyan szórakoztak régen a gyerekek ősszel? Milyen játékokat találtak ki a betakarítás után? Voltak-e olyan szokások, amelyekről ma már csak az idősebb generáció tagjai tudnak mesélni?

Ezek a kérdések akár egy közösségi program kiindulópontjai is lehetnének. Egy tökfaragó délután például nemcsak a halloween köré szerveződhetne, hanem a magyar népi gyermekjátékok felfedezéséről is szólhatna. A gyerekek megismerhetnék, hogyan készültek egykor a töklámpások, a nagyszülők pedig saját emlékeikkel egészíthetnék ki a közös élményt.

Így a hagyományőrzés nem válna pusztán múltidézéssé: valódi találkozási pontot teremthetne a generációk között.

Ebben a kulturális intézményeknek, a civil szervezeteknek, az oktatásnak és a helyi közösségeknek egyaránt szerepük lehet. Nem elegendő időnként büszkén hivatkoznunk a magyar népi kultúrára. Lehetőséget kell teremtenünk arra is, hogy megismerjük, átéljük és továbbadjuk az értékeit.

A hagyomány nem attól értékes, hogy éppen divatos

Talán éppen ez a legfontosabb tanulsága a töklámpás történetének. Nem feltétlenül kell elutasítanunk az új szokásokat ahhoz, hogy megbecsüljük a régieket. Nem kell választanunk a külföldről érkező élmények és a saját kulturális örökségünk között.

Arra viszont érdemes figyelnünk, hogy az újdonságok iránti lelkesedés közben ne feledkezzünk meg arról, amit már évszázadok óta magunkkal hordozunk.

A magyar népi kultúra ugyanis nem csupán múzeumokban őrzött tárgyak, régi viseletek és megsárgult fényképek gyűjteménye. Olyan örökség, amely a mindennapjainkban is újra felfedezhető, közösségi élménnyé alakítható és továbbadható. Néha csak annyi kell hozzá, hogy más szemmel nézzünk egy ismerős tárgyra – például egy egyszerű, kifaragott tökre.

Mielőtt tehát a boltok polcairól választanánk újabb és újabb dekorációkat, talán érdemes feltennünk magunknak a kérdést: vajon mi mindent találhatnánk meg a saját hagyományaink között, ha ugyanilyen lelkesedéssel kezdenénk el keresni?

Kodály Zoltán gondolata ma is különösen aktuális:

„Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.”

Talán a töklámpás is erre emlékeztet bennünket. Hogy a hagyomány nem attól marad életben, hogy beszélünk róla, hanem attól, hogy megismerjük, megéljük és továbbadjuk.

A témát Nagy András Balázs ihlette, aki az alábbi firrásokból dolgozott:

• Magyar Néprajz VI. 
• Gazda Klára: Gyermekvilág Esztelneken. Kriterion Könyvkiadó
• Bárkányi Ildikó néprajzkutató dél-alföldi és tiszaháti népszokásokról szóló szakértői ismertetése, Délmagyarország, 2016.