Érdekességek a Tisza-tó kialakulásáról 6.rész

Legendák nyomában…

A Tisza-folyóval kapcsolatban számos legenda él, melyek nagy része már sajnos a múlt homályába veszett. De van néhány olyan ember, akik a nagyszüleiktől hallott meséket, legendákat nem hagyták elveszni. Leírták, hogy az utókor számára is fent maradjanak ezek a csodás kis történetek. Az első kis anekdotát a Tiszavirág Ártéri Sétaút mentén egy kis táblán olvastuk, a második már kicsit mélyebbre nyúl.

Ezt a történetet Berényi László tiszanánai író nagyapja mesélte, Berényi Lajos, akinek a családja emberemlékezet óta malacokkal foglalkozott. Nagyon sok története van tőle, valamint sok történetet a Tiszanánán lévő borbélyműhelyben hallott a vele egykorú egykori dinnyéshátiaktól. Berényi László könyveiben egyébként sok legenda, mese szerepel a Tisza mentéről.

A Tisza – a “legmagyarabb” folyó

A Tiszát évszázadok óta emlegetik a legmagyarabb folyóként, hiszen a Trianoni szerződésig magyar területen eredt és magyar területen torkollott a Dunába. Egykoron a Máramarosi-havasok tövében vízre tett szálfákat egészen a Titeli-fennsík lábáig tudták úsztatni. Magyarország mai területe 2 folyó, a Duna és a Tisza vízgyűjtő területe között oszlik meg. A Duna Magyarország területének 49,5%-a, a Tisza pedig az 50,5%-a. De nem volt ez mindig így…A Tisza a 19.század elején, a Bácskában végzett vízrendezési munkálatokkal vált a legmagyarabb folyóvá, a Ferenc-csatorna kialakításával, melyről itt olvashattok. A Ferenc-csatorna kiásása óta ugyanis Bácska egy részéről a vizek a Tisza felé folynak le.

A Kis-Tisza születése

Úgy mesélték, László király idejében történt.
Akkoriban Nána, Sarud és Poroszló felől a nagy Tisza partjáig akadály nélkül el lehetett jutni. Valahol a nánai rév meg a Poroszló közötti Tisza parton élt egy halász. Egy volt ő többi közül, de volt neki egy messze földön híresen szép lánya. De nemcsak szép volt, de ügyes, szorgalmas, jókedvű is.
Élt a környéken egy kondásbojtár, akinek Cserő volt a neve. Szép erős gyereknek született, apja-anyja azt akarta, hogy olyan erős, kemény legyen, mint a cserfa. Innen kapta a nevét. Cser, Cserő.

Egyszer a kondásbojtár a Tisza parton legeltetett. Vidám, gyönyörű énekszóra lett figyelmes. Ő egy tisztáson volt, az énekszó meg a sűrű vízparti növényzet felől jött. Elindult hát megnézni, földi halandó e, aki énekel. A fűzfabokrok közötti nyiladékban egy gyönyörű lányt látott, aki a kimosott ruhát teregette a napfényben úszó bokrokra, s közben énekelt. A kondást teljesen elvarázsolta látvány, meg sem mert mozdulni, nehogy eltűnjön a csodás jelenség. A lány dolga végeztével magától is eltűnt.Attól kezdve gyakran járt oda legeltetni. Megismerkedtek, megtetszettek egymásnak.

Lánykérés

Akkoriban a március hónap volt a lánykérések ideje. A kondásbojtár is készült a lánykérésre. Ami finomságot a disznóból csinálni lehetett, mindenből készített egy jókora adagot, jegyajándéknak. A tarisznyájába tette az unalmában fából faragott állatfigurákat is. Felnyergelte a lovát, ráaggatta az ajándékokat, felvette a legjobb ruháját és elindult.
Ez alatt a halász házánál nagyban folyt a dáridó. Eljöttek a rokonok, kérő is volt szép számmal. A legnagyobb hangú egy puccos katona, aki halért járt a halásznál, akkor tetszett meg neki a lány. Épp ebédhez készülődtek, amikor megérkezett a kondás. Gyalog, porosan, csak a karikásostora volt a vállán, feltekerve.
– Csak nem lánykérőbe jöttél te is?
– De bizony!
– Így, üres kézzel?
– Igen, bár nem így indultam el. – A nagyhangú kérdezősködés összecsődítette az embereket.
– No, mondjad már, mi történt! – sürgette valaki.
– Ahogy ráfordultam az idevezető útra, ott térdelt egy szegény asszony egy kisdeddel a karján. Kért, hogy segítsek rajta. Napok óta nem evett, már teje is alig van, amivel a kicsit etetné.
– Már akkor is ott volt, amikor én jöttem. Nyújtogatta a kezét, de én végig vágtam rajta. Minek tart fel, mikor dolgom van.
– Én adtam neki enni az ide szánt ételekből. Ő meg közben elmondta, hogy az ura ács, de leesett egy tetőről és most étlen-szomjan fekszik otthon, ezért nem tudnak élelemhez jutni. Ő meg szégyenszemre koldulni kényszerült. Közben lerogyott a földre, nem tudta megtartani a lába.
– Tudsz lovagolni? – kérdeztem. Ő bólintott. Feltettem a lóra, a kezébe adtam a gyereket. A tarisznyámat a nyakába akasztottam, hogy szét ne szórja a faragott játékokat. Jó lesz a gyereknek, ha nagyobb lesz.
– Vigyél haza mindent, ami a nyeregre van aggatva. Neked, az uradnak meg a kicsinek nagyobb szükségetek van rá. Elköszöntem tőle.
– Mi lesz így a lánykéréssel? – kérdezte.
– Honnan tudsz róla?
– Mert mások is jártak errefelé, de azok nem segítettek rajtam.
– A lovamat visszaküldhetnéd. Hazatalál magától. A többi nem hiányzik nekem. Hát, így volt.
Csend volt egy darabig. Aztán a katona nagy hangon örvendezni kezdett, mondván, egy kondás amúgy sem vetekedhet egy gazdag katonával.
A többi kérő is előállt az ajándékaival. A halász pedig azt mondta:
– Na lányom, rajtad a választás! Gondold meg jól, mert egy életre választasz. – A lány végignézett a kérőkön, majd így szólt:
– Ti tele erszénnyel jöttetek, de üres szívvel. A kondás üres kézzel jött, de teli szívvel. Őt választom, mert mellettetek olyan sorom lenne, mint annak a szegény asszonynak, akit kutyába sem vettetek.

A Cserő és a Cserőköz – Forrás: Szabó János Győző: Árpád-kori falu és temetője Sarud határában I. In: Az Egri Múzeum Évkönyve 11.-12. (1973-1974), 41. oldal

Eloldalogtak mind a kérők, a katona is, de az bosszút forralt. A kondás és a lány ellen is.
Pár nap múlva, amikor már visszavitték a kondás lovát, körbe hordták a véres kardot az országban, ami a hadba hívás jele volt. A kondásbojtár is lóra pattant. Mennie kellett, hisz veszélyben a haza! Útközben búcsúzott el a kedvesétől.
A katona elbújt a hadba hívó jel elől.
Amikor mindenki elment a harcba, a katona összeszedett annyi embert, amennyit tudott, elindult, hogy elrabolja a lányt. A legnagyobb megdöbbenésére egy folyó állta útját ott, ahol napokkal korábban egybefüggő sík volt a Tiszáig. Egyetlen szál fa sem volt a környéken, hogy tutajt csinálhattak volna. A katona a csapatával elment a helyre, ahol az új folyó a Tiszába torkollt, de átjárót nem talált. Elment Poroszlóig, sehol gázló, még csónakot sem tudott szerezni. Ekkor az embereivel széthányatott egy elhagyott faházat, az oldalát tutajnak használva át akart kelni az új folyón.

A sors közbe szólt

Amint vízre tették a tutajt, és már rajta voltak az emberek, megjelent a lánykéréskor a gyermekével kéregető asszony, glóriával a fején.

– Te oda nem mehetsz át, mert az Cserő földje! – A látomás eltűnt, de hatalmas áramlás keletkezett az új folyón, a tutajt nem lehetett irányítani. A torkolatnál látták néhányan, amint óriási sebességgel a nagy Tiszába vágódott a tutaj, rémült emberi kiáltások hallatszottak.
Azok mesélték, akik Poroszlónál a parton maradtak, meg a nánaiak.
Azt is, hogy Cserő épségben visszatért a lovával, amely, mintha táltos ló lett volna, minden veszedelemtől megmentette a gazdáját.
Hazatérve átúsztatott az új folyón, a kedveséhez. Hamarosan feleségül vette a halász lányát. Úgy mondták a pásztortüzeknél, hogy azt a helyet, ahol megtelepedtek, Halásznak nevezték el. Az új folyót meg kezdetben Cserőnek, az által körülzárt szigetet pedig Cserőköznek.