Sinka, a legendás hortobágyi terelőkutya
Még az sem biztos, hogy a sinka hortobágyi, ez csak pásztorlegenda lenne?
Általában nehéz visszavezetni, hogy egy-egy kutyafajta hogyan fejlődött ki “tiszta” fajjá. Az évszázadok óta velünk élő komondor(féle) vagy a magyar agár(féle) esetében ez érthető, senki nem tartotta fontosnak leírni, mikortól komondor a komondor, a fajtajegyek, bírálati jellemzők is csak a XX. században véglegesedtek. A sinka azonban alig 50 éve létezik, mint fajta és ez az 50 éve sem pont 50 év, lehet csak 40, de lehet 60 is. A magyar terelőkutya máig nincs elfogadva az FCI által, mint elismert fajta, de itthon az elmúlt tíz évben nagy karriert futott be munkakutyaként. Ehhez mérten meglepő, hogy bizonytalan az eredete.
A sinka a múlt század terméke
Amiért ilyen keveset tudunk a sinka kialakulásáról, annak a tartási és tenyésztési környezet az oka. A sinkát nem profi tenyésztők, piaci igényt kialakítani akaró kutyatartók és identitás kereső országok/régiók találták ki, hanem a véletlen és a szükség hozta létre. Ahol és ahogy létrejött mindenféle csinnadratta nélkül, az pedig némi szociológia háttérrel megérthető: a szocializmusban a városiasodás, a gépesítés, a mindent irányító tervgazdaság a mezőgazdaságra is rányomta a bélyegét. Az Alföld kiemelkedően jó legelőin évszázadok óta pásztorkodással foglalkozó népek a XX. század második felére elveszették jelentőségüket, népszerűségüket és ismertségüket. Egy részéből turisztikai program lett (lsd. még pattingatós csikósok és magyar ötösfogat), a megmaradt pásztorhagyományokra meg a néprajztudósok vetették rá magukat. A pásztorok napi élete, gondjai és a tevékenység fejlődése így kikerült a közérdeklődésből.
A magukra addig is elitként tekintő, zárt közösségek belső viszonyai, kapcsolatai méginkább megközelíthetetlenek lettek. Sokáig senki nem látott bele a pásztorok napi életébe és senkit nem is érdekelt a kutyatartó társadalomban és azon kívül se nagyon.
Anyai és apai vonalak
A klasszikus magyar terelőfajták, azaz az évszázadok óta tereléshez használt pulifélék (puli, pumi, mudi) ismertek, elfogadottak és jól leírtak voltak. Sőt, rendre jól szerepeltek kutyakiállításokon és versenyeken. Ezek a fajták és keverékeik (itt jegyezzük meg: idős pásztorok még mai is minden terelőkutyára azt mondják puli) tökéletesen beváltak a pásztoroknak is, akik a legelőnek, valamint a hajtott állatnak megfelelően alkalmazták és tenyésztették őket. A szaporodás nem igazán volt irányított, nagyobb gondjuk is volt a gazdáknak, mintsem a szép puli kanhoz, minél messzebbi szép puli szukát kerítsenek. Alakult, ahogy alakult.
A sinka történte azonban nem csak a pásztorok munkájának eredménye. Az állattartás változásával, a szocialista nagyüzemi működéssel mezőgazdasági telepek, kombinátok és központok jöttek létre. Ezek őrzésére az eltűnőben lévő hagyományos fajták, mint a komondor, és a kuvasz mellett megjelentek addig az Alföldön kevéssé ismert fajok. Különösen a II. Világháború után “itt felejtett” németjuhászok és hasonlóan jó képességekkel megáldott őrző-védő ebek.
Jó szem, kemény kéz = erős szelekció
A fajták közötti keveredés tehát biztosított volt, így lassan, több generáció után kialakult a sinka, amelyben puli féle (tehát nem puli, hanem puli, pumi, mudi fajták keverékeinek) és németjuhász jellegű őrző-védő kutyáknak a keveréke. A szelekció egyre jobb eredményeket hozott, a szelektált kutyák alkalmasabbak voltak egyes feladatokra, mint elődeik. Mert jobban tűrték a meleget, a szőrük alkalmasabb volt a nagyobb fűben való mozgásra vagy mozgékonyabbak, kitartóbbak, jobban irányíthatók voltak.
A szelekcióban azonban nem voltak ilyen elnézőek. Ahogy ma is, régebben még erősebben működött a pásztor szeme és keze a szaporulat felett. Az a kutya lett kiválasztva, amelyik termete, szőre és főként viselkedése alapján a legalkalmasabbnak tűnt a nyáj vagy a gulya terelésére. A jó szülői géneket akarták viszontlátni, sőt javítani. Ez a szelekció még kíméletlenebb, mint azon tenyésztők munkája, akik kiállításra tenyésztenek kutyát: a munkakutyákkal kapcsolatban nem volt kompromisszum és ma sincs.
Honnan a sinka név?
A pulifélék (ismét nem a puli fajtáról írunk, hanem a hasonló ebekről) hosszú, hullámos vagy göndör szőrére számtalan szava volt a pásztoroknak. A keresztezett kutyák szőre azonban – vélhetően az erős németjuhász géneknek köszönhetően simább volt. Sima, “pásztornyelven” sinka.
“Simasága” ellenére a sinkák szőre a rövid egyenes, a kicsit hosszabb egyenes és a “szőrös”, azaz a kicsit bozontosabb (de nem göndör, nem hullámos és nem nemezesedő szőr) szőrváltozatokkal ismert. A pásztor igénye, a legelő és a hajtott állat határozza meg, ki melyik típust kedveli. A Hortobágyon mindegyik szőrváltozat ismert, de legnagyobb értéket a “szőrös” típusoknak tulajdonítják, legtöbb pedig a rövid szőrűekből van.
A sinka terelőkutya színe jellemzően fekete, daruszürke vagy hamvas. Ritka és ezért egészen megbecsült a barna vagy a vörös (ez is barna, csak furcsább árnyalatú) sinka, illetve a “tigris” vagy “cirmos” (ugye milyen vicces egy kutya esetében?) szőrváltozat.
Sinka otthonra?
Több okból sem jó ötlet. Lakásba semmiképp sem valók (sok kutya szintén nem, de a sinka abszolút nem), kertbe és udvarra sem, mert az átlagos családi kutyaként nem állják meg a helyüket. Lételemük a szabadság és a munka, minden nap és a minden napot minden napnak kell érteni. Egy sinka esetében értelmezhetetlen az, hogy elvinni sétálni, mert ez a kutya nem sétálásra termett.
A sinka az eddigi tapasztalatok alapján sportkutyának sem alkalmas, mert nem nyújt jó teljesítményt alkalmi megmérettetéseken, a mindennapi kitartó munka az igazi terepe. természetesen egyede válogatja, de ez is azt mutatja, hogy a sinka még messze nem egy kiforrott, egységes fajtajegyekkel jellemezhető fajta.
Több pásztorral, gulyással beszéltünk és mind elmondták, hogy azzal lehet tönkretenni ezt a kiváló fajtát, ha elkezdik hazavinni az emberek. Majd elkezdik tenyészteni ezeket az ebeket, mert ezzel lassan kiveszik minden a kutyából, ami érték.
