Dinnyésháti életkép, régen – Berényi László írásából
Kaptunk egy történetet Berényi László Nánaiak Pesten című könyvéből, aki nagyapja elmesélése alapján vetette papírra a történetet. A történet Tiszanánához köthető, ahol számos hasonló értékes elmesélés született.
Egy nyári délután szinte fellegekben rajzottak elő a szúnyogok. Úgy rátámadtak a kint napozó öregekre, hogy azok ijedtükben a műhelybe menekültek. Az arcukon annyi agyoncsapott szúnyog feketéllött, mintha Miska bácsi borotvával vagdosta volna össze őket.
– Meglássátok, nagy idő készül! – szólt az egyik öreg.
– Ilyenkor szoktak ilyen vadul támadni.
– Úgy van – bólintott a másik.
Sötétedés után valóban kitört a vihar, mennydörgés, villámlás, igazi égiháború. Aztán, ahogy szokás, előkerültek a régi szúnyogos történetek.
– Valamikor, még nagyapám idejében a Tisza úgy járt, ahogy kedve tartotta – kezdte Berényi László nagyapja.
– Az öregek azt mondták, olyan volt, mint a jó anya: gondoskodott a földjeiről, mindegyiket sorban megetette-itatta. Hisz egy anya sem tudja egyszerre magához ölelni mind a gyerekeit – hol ezt, hol azt. És bizony, meg is látszott rajta: az ártéren hatalmas fák nőttek, a réten derékig ért a fű. Nád, gyékény, szeder, mogyoró, cigánybogács, fűgörhe, meg mirmincezer virág. Az erdőben őzek, nyulak, vaddisznók, fácánok, túzokok, a vízen vadkacsák, vadlibák, kócsagok, darvak. A Dög-Tiszán néha evezni sem lehetett, annyi volt a hal.
Nem csoda hát, hogy jöttek ide az urak vadászni, halat fogni. Az intéző Dinnyésháton szállást adott nekik, vacsorára terített asztal várta őket, a nánai cigányok meg muzsikáltak. Nem is sietett haza egyik sem.
Egyszer vacsora közben dicsekedtek, ki mit lőtt vagy fogott.
– Szép minden itt, csak az átkozott szúnyogok ne volnának!
– Akkorát haraptak belém, mint kandisznó az úritökbe!
– Ahogy félrevonultam a dolgomra, vastagon ült rajtam a szúnyog. Nem hagyhattam félbe, oszt most viszket, mint a fene.
– Tegyen rá kend egy kis bornyúszart, az a legjobb patika!
– Úgy csípnek, mint a zíz! Ha öt kezem volna, mind vakaródzna!
– Bizony, itt a Tiszaparton nem olyan hitvány szúnyogok vannak, mint Pesten – mondta az intéző.
– Nem mondom én, fájin szúnyogjai vannak itten kendnek, de nálunk különbek is akadnak – vágta rá a szárazbői uraság.
– Némelyik akkora, mint én!
– Ne mondja már kend, azt nem hisszük! – kiáltották az asztalnál ülők.
– Miska fijam! – szólt oda a kocsisának az uraság.
– Mutatkozz be az uraknak! A kocsis levette a sipkáját, biccentett. Tudta, mi következik, a gazdája sokszor elsütötte már a tréfát.
– Szúnyogh Mihály a becsületes nevem. Hat Szúnyogh van otthon, én vagyok köztük a leghitványabb.
– Legalább nem szívja a vérünket!
– Bizony, nálunk fordítva van: a Szúnyoghok vérét szívják az emberek!
– Az anyád ere-áráját! Hát a véred szívom én? – méltatlankodott az uraság.
– Ha nem szívja is, ontsa! A múltkor is főbe vágott a csizmahúzóval, úgy folyt a vérem, mint a disznóé, ha leszúrják. Egy hétig csak bort tudtam inni, a tej már sűrű volt hozzá.
– Ej, a kiskésit az apádnak! Jól kibeszéltél engem!
– Gyere, Miska, itt egy kis szúnyogirtó – töltött neki bort a házigazda. – Oszt bele ne fújj, mint a legyek!
Nevettek, a bor is fogyott rendesen. Azt beszélik, másnap, ahogy a sarudiak nyomkodták felfelé a napot, a szúnyogok mind csáléra repültek. Némelyik nótára is fakadt, akár csak Béla komám, ha hazafelé csámpázik a kocsmából.
