Sinka – a 10. bejegyzett magyar kutyafajta

Tizedik magyar kutyafajtaként bejegyezték a sinkát – jelentette be a HUKOSZ – Magyar Ebfajták Szövetsége. A pásztorok által tenyésztett, kiváló karakterképességű kutyafajta útján ez egy mérföldkő. A Magyar Ebfajták Szövetsége bízik abban, hogy a sinka fajta eredeti feladatköre megerősödhet a nemzetközi összefogásban megvalósult fajtásítási programnak köszönhetően.

Eddig kilenc magyar kutyafajtát jegyeztek be: a pulit, a pumit, a mudit, a komondort, a kuvaszt, a magyar agárt, az erdélyi kopót, valamint a rövid- és drótszőrű vizslákat. Hozzájuk csatlakozott most a sinka.

A “munkakutya”

A pásztorkutyák közé tartozó állatok intelligensek és nagy a munkabírásuk. A Hortobágyon gyéren létesített itatókhoz szokva a sinka egyetlen ivással akár egész nap tud dolgozni. Egyébként a sinka neve a „sima szőrű” magyar kifejezésből ered, ami leírja a kutya külsejét is:  kecses, mozgékony, izmos és arányos testfelépítésű jószág, ami alkalmassá teszi a pásztorkutya feladatokra.

Vérbeli munkakutya, aki rendkívül sok energiával rendelkezik. Éppen ezért nem való tipikus házi kedvencnek, aki a kanapén ül és napi kétszer megy sétálni. Kutyás sportokban való tehetsége még nem ismert, de a pumi mintájából kiindulva nagy valószínűséggel alkalmas lenne mozgást igénylő mozgásformákra.

A sinka a múlt század terméke

Amiért ilyen keveset tudunk a sinka kialakulásáról, annak a tartási és tenyésztési környezet az oka. A sinkát nem profi tenyésztők, piaci igényt kialakítani akaró kutyatartók találták ki, hanem a véletlen és a szükség hozta létre. A szocializmusban a városiasodás, a gépesítés, a mindent irányító tervgazdaság a mezőgazdaságra is rányomta a bélyegét. Az Alföld kiemelkedően jó legelőin évszázadok óta pásztorkodással foglalkozó népek a XX. század második felére elveszették jelentőségüket, népszerűségüket és ismertségüket. A pásztorok napi élete, gondjai és a tevékenység fejlődése kikerült a közérdeklődésből.

A klasszikus magyar terelőfajták, az évszázadok óta tereléshez használt pulifélék (puli, pumi, mudi) ismertek, elfogadottak és jól leírtak voltak. Ezek a fajták és keverékeik tökéletesen beváltak a pásztoroknak is, akik a legelőnek, valamint a hajtott állatnak megfelelően alkalmazták és tenyésztették őket. A szaporodás akkoriban nem volt irányított.

A sinka történte azonban nem csak a pásztorok munkájának eredménye. Az állattartás változásával, a szocialista nagyüzemi működéssel mezőgazdasági telepek, kombinátok és központok jöttek létre. Ezek őrzésére az eltűnőben lévő hagyományos fajták, mint a komondor, és a kuvasz mellett megjelentek addig az Alföldön kevéssé ismert fajok, a németjuhászok és hasonlóan jó képességekkel megáldott őrző-védő ebek.

A fajták közötti keveredés tehát biztosított volt, így lassan, több generáció után kialakult a sinka, amelyben puli féle (tehát nem puli, hanem puli, pumi, mudi fajták keverékeinek) és németjuhász jellegű őrző-védő kutyáknak a keveréke. A szelekció egyre jobb eredményeket hozott, a szelektált kutyák alkalmasabbak voltak egyes feladatokra, mint elődeik. Mert jobban tűrték a meleget, a szőrük alkalmasabb volt a nagyobb fűben.

A sinka név eredete

A pulifélék hosszú, hullámos vagy göndör szőrére számtalan szava volt a pásztoroknak. A keresztezett kutyák szőre azonban – vélhetően az erős németjuhász géneknek köszönhetően simább volt. Sima, “pásztornyelven” sinka.

“Simasága” ellenére a sinkák szőre a rövid egyenes, a kicsit hosszabb egyenes és a “szőrös”, azaz a kicsit bozontosabb (de nem göndör, nem hullámos és nem nemezesedő szőr) szőrváltozatokkal ismert. A pásztor igénye, a legelő és a hajtott állat határozza meg, ki melyik típust kedveli. A Hortobágyon mindegyik szőrváltozat ismert, de legnagyobb értéket a “szőrös” típusoknak tulajdonítják, legtöbb pedig a rövid szőrűekből van.

A sinka terelőkutya színe jellemzően fekete, daruszürke vagy hamvas. Ritka és ezért egészen megbecsült a barna vagy a vörös (ez is barna, csak furcsább árnyalatú) sinka, illetve a “tigris” vagy “cirmos” (ugye milyen vicces egy kutya esetében?) szőrváltozat.