Sarud népi építészete – vályogház… mert tudják mi a jó

Vályogház a Tisza-tónál? Az Alföld hagyományos építőanyaga egyre népszerűbb, Sarud népi építészete a jó példa!

Ritkán szoktuk személyes élményekkel fűszerezni a cikkeinket, de a vályogházhoz nagyszülői emlékek, sarazós kisgyerekkor és nyári forróságban is hűvös délutánok hangulata tapad. Olyannyira, hogy évtizedekkel később, két újépítésű vályogházat is sikerült összehoznunk, pedig mindenki hüledezve nézett ránk a tervezőtől (az első ház tervezőjétől), a műszaki irodán át a kivitelező cégig. Az ok egyszerű: ezektől a régi házaktól a legtöbben már szabadulnak, lebontják őket építészeti vagy használati értéktől függetlenül és sokkal modernebb könnyűszerkezetes vagy tégla épületeket húznak fel helyettük. Mi viszont megláttuk benne a szépet, a jót és ilyenben akartunk lakni.

Ami igaz, az igaz, a vályogház sokkal több törődést és odafigyelést igényel a karbantartása során, mint egy modern téglaház. Eleve nem volt mindegy, hova épül, milyen alapra, milyen falat húznak (vályogfal és vályogfal között is van lényeges különbség), milyen vályogból (az agyag és a szálasanyag minősége döntő volt), ki volt a mester, hogyan tapasztották és a legfontosabb: hogyan védték meg az idő, elsősorban a víz ártalmaitól. A legtöbb bontásra ítélt vályogház valóban menthetetlen, lakói, olykor volt lakói már rég nem foglalkoznak vele, az idő vasfoga, de különösen a talajvíz, a csapó eső vagy egy rossz tető miatt ázó fal, pár hónap, de legjobb esetben is egy-két év alatt az összeomlás szélére juttathat egy vályogházat.

Amikor elbontják – jórészt géppel – csak nagy halom piszkos, saras földkupac, némi meszes vakolattal és nádtörmelékkel az eredmény. Ha van kéznél egy feltöltendő gödör vagy egy lapályos terület, oda kerül a sok-sok köbméternyi vályog. ha nincs, akkor a szeméttelepre.

A vályogház reinkarnációja nem lehetetlen, az alföldi vályogépítészetben leggyakrabban alkalmazott vályogtégla – ha ép és tartása erős – újra felhasználható egy háznál. Ha pedig összetört, szétázott, újrakeverve és agyagporral feljavítva, akár az eredeti téglánál is erősebb és tartósabb téglát eredményez. A vályogház építés ha nulláról kezdjük, azonban nem egy leányálom. Ingujjat feltűrni, naptejet elővenni, szabadságot kivenni, irány Sarud népi építészete!

Vályogház.. szóval hogyan is készül

Nagyon röviden, mert Buzás Miklós a szentendrei skanzen főépítésze, a népi építészet mindentudója és vályogos félisten órákat, sőt napokat tudna csak egyetlen momentumáról beszélni, de nekünk erre itt se helyünk, se elegendő tudásunk… A vályogház építőanyaga egy olyan anyag, amit a lehető legegyszerűbben, a leginkább kéznél lévő anyagból és egy két szakember irányításával bárki el tud készíteni. Igen, egy kisgyerek is, mert módszertanilag ők vannak leginkább közel a megoldáshoz, amikor saraznak a homokozóban és várat építenek. :). Ez az anyag a vályog, ami agyag (lehetőleg helyben termelt, ki akarna sok tonna agyagot fuvarozni), szálas anyag (szalma törek, pelyva, nád töret) és az agyag minőségétől, zsírosságától függően homok, lehetőleg a folyami, apróbb szemű fajtából. Valamint – nagy levegőt! – a felhasználás módjától függően lótrágya. Előzőből már kitalálhatta mindenki, miért a vályogház az Észak-Alföld kedvenc építőanyaga: van agyag, van szálasanyag és van folyami homok bőven.

Hát ezért nem építenek itt 100 éves tölgyfából rönkházat és terméskő kunyhókból is hiány van :).

A vályogház építésének több módja van:van a vert fal, ahol a bekevert vályogot deszka zsaluzat közé rakták (ez a modern csúszózsalus betonozás előfutára), a rakott fal, ahol a vályogot módszeresen pakolták egymásra, majd a kész, formátlan falazatot ásóval faragták falszerűre, olykor 1m-es vastagságú falakt kialakítva! A legelterjedtebb vályogház építőanyag azonban a vályogtégla, ami egy kb 35cm x 15cm x 15 cm-es, jó nehéz tégla. A bekevert vályogot deszkaformákba rakták, majd szalmára kirakva napon száradt meg a tégla. A téglákat aztána. leggyakrabban másfeles sorba, kötésbe rakva kb 50 cm vastag falazatot alakítottak ki, ami a gúzolás, vakolás után akár 60-65 cm vastag is lehetett végül.

Sarud népi építészete

Míg a többi Tisza-tó melletti település elvesztette (vagy hamarosan elveszti) falusias jellegét, népi építészetét száműzi néhány faluház vagy mini skanzen formájába, vályogépületeit a lakosság nagy lendülettel bontja és hordja el sittnek, addig Sarudon virágzik a népi építészet. Bár itt is omlanak össze rég elhagyott vályogházak, de a közösség és főleg a betelepültek felkarolták a vályogépítést, mentik a menthetőt és a jól ismert mondást majdnem szó szerint idézve egy helyitől “a sz@rból is vályogházat építenek”.

Kis kitérő: Sarud főutcáján (de még mellékutcáiban is) arányaiban sokkal, de sokkal kevesebb Kádár-kockát és 70-es. 80-as években emelt meghatározhatatlan stílusú és formájú (a díszítésről nem is beszélve) épületet láthatunk, mint más településen. Az okát nem tudjuk pontosan, csak sejtjük, hogy a település jó 50-60 évig nam a térség legfontosabb és leggazdagabb települése volt, így tudott konzerválódni főutcájának egy része és népi építészete. Aki járt a környéken, felfedezhette, hogy Sarud népi építészete rokonságot mutat a szomszéd település, Tiszanána építészetével. Az egybeesés nem véletlen, történelmi okai vannak. Sarud a török hódoltság ideje alatt, az 1600-as évek elején elnéptelenedett évtizedekre, majd csak a török kiverése után, Tiszanánáról telepítenek be ide jobbágycsaládokat. Bár a település ezt követően is többször elnéptelenedett, a betelepültek végül mindig visszajöttek és felépítették a ma a templom mögött látható falurészt, majd innen terjeszkedett a falu északi irányba. A templom mögötti terület vályogházai közül nagyon sok az 1800-as évek óta változatlan helyen, parcellán áll, formájukat jórészt megőrizve.

Vályogmentés – vályogház építés Sarudon

Sarudra akár a vályogfalu nevet is tapaszthatnánk (ha már vályog, tapasszuk ugye?), a településen ritka kincsként maradtak meg a 19 századi (vagy korábbi) vályogházak, de közülük számos mára romos állapotba került. A településmentés egyik fontos lépése volt, hogy páran felismerték: a falu (ön)arcképének megmásítása lenne, ha Sarud népi építészete elveszne. Ki saját erőből, ki segítséggel, de többen is nekiálltak régi, omladozó házak felújításának, mégpedig a hagyományos technikákat és építőanyagokat felhasználva. De ez korántsem ilyen egyszerű, a vályogházak “lélektana”, az alapanyag, a technológia és a szakmai tudás elveszőben van, vagy nehezen hozzáférhető.

Arról nem beszélve, hogy a vályogépítésre ma már nehéz dolgos kezeket találni, technológiájából adódóan eltér a ma ismert modernebb építéstechnológiáktól. Sokkal több türelem, fegyelem, de főként tapasztalat és idő kell hozzá. ma már nem bányásznak agyagot minden település határában és lócitromhoz sem könnyű hozzájutni, bármennyire is vidéken vagyunk. Dolgos kéz meg hmmm… hát az nehezen akad. A szakmai tudást importálják, az ország legjobb hagyományos építési technológiáit, vályogépítési csínját-bínját ismerő szakemberek (építészek, mesterek) alapítottak egy szervezetet.

A KÖRÉPÍTŐK tagjaik között tudják a bevezetőben említett Buzás Miklóst, népi építészet elkötelezett hívét, a Szentendrei Skanzen főépítészét és Bíró Árpádot is, vályogépítő kézművest. Árpád volt a szakmai irányítója annak a programnak, amelyet szeptember elején tartottak meg Sarudon. A több, mint 100 éves főutcai ház újjáépítésében részt vevők a 2 napos intenzív vályogépítészeti tanfolyam során az összes fontos alkotóelem keverési, feldolgozási és bedolgozási módszerét megtanulhatták. A kezdeti tartózkodást levetve már szombat délután mindenki könyékig saras volt (bár a lósz@ros vödörbe kevesen nyúltak bele lelkesen). A ház készül, ha alkalmunk lesz, újra beszámolunk arról, hogyan mentik meg Sarudon a régi vályogházakat!

 

A bankkártyás és a mobilfizetést a Mastercard támogatta