Mesterségünk címere… Pásztorbot és ostorkészítés a Hortobágyon

A Tisza-tó és a Hortobágy iparművészeti, népművészeti és hagyományőrző mesterségei sorozatunkban a környék mesterembereit, alkotásaikat és életüket mutatjuk be.

Ősi mesterségek nyomában: pásztorbot és ostorkészítés

Vannak olyan népi mesterségek, melyek sajnos lassan a múlt homályába vesznek. Ilyen többek között a fafaragásis, melyet leginkább a pásztorok fejlesztettek tökélyre. Nekik az alapanyag rendelkezésre állt és idejük is volt, ezért már régen is tetszetős pásztorbotokat, használati eszközöket, kulacsokat készítettek és díszítettek.

Új cikksorozatunkban ezeknek az elfeledett és mostanában ismét virágkorát élő mesterségeknek a mai képviselőit mutatjuk be.

Múltunk emlékei

A régi világban a bot nemcsak a pásztoroknak, hanem szinte mindenkinek általános kézbeli eszköze volt. Formájából, díszítéséből lehetett tudni, hogy viselője mire használja és melyik társadalmi réteghez tartozik. Az idősek erre támaszkodtak, míg mások önvédelemre vagy a kar meghosszabbításaként használták. A pásztorok régen (és sokan most is) a botot az állatok terelésére és fegyelmezésére használták, amihez sokszor kevésbé értékes, de erős botokat kerestek. A mintás, faragott botok a pásztorvilágban később terjedtek el, melyeket egyrészt virtusként, erényként viseltek, vagy a pásztoroknak kiegészítő pénzkereseti forrásként is szolgált.

Az ostor alapvetően egy állathajtó és terelő eszköz, amely fa nyélből és a ráerősített szíjból vagy kenderkötélből áll. Alapvetően az ostor hangjával terelték az állatokat és csak akkor ütötték meg vele, amikor távolabb került a gulyától, csordától. Amikor legközelebb kezdett elkóborolni valamelyik állat, akkor a pásztornak már felesleges volt utána mennie, elég volt csattintania és az állat már ment is vissza a többihez. Más-más állatfajtához más-más típust használtak. Viszont a szép ostor ugyanúgy, mint a bot, a pásztor dísze és címere is.

A pásztorbotokat és ostorokat régen a használói maguk készítették el. Mára már sajnos kevesen maradtak azok, akik ezt a szép mesterséget művelik. Új cikksorozatunk első részében egy olyan személyt mutatunk be, aki egyre aktívabban tevékenykedik ebben a szakmában.

Dobi László, a gulyás és kézműves

A gulyások állatgondozók, szarvasmarhákra felügyelő pásztorok. Régen és ma is mindennapos használati eszközük volt a pásztorbot és az ostor.

Dobi László egy olyan harmincas éveiben járó gulyás, aki ízig-vérig hortobágyi ember és aki ezt a mesterséget a hivatásának tartja. Hortobágyon született és ott is él a mai napig. A szakma szeretetét édesapjától örökölte, aki juhász volt, bár nem volt egyértelmű számára még fiatalon, hogy ő is édesapja nyomdokaiba fog lépni. Eredetileg építéstechnikusnak tanult, majd biztonsági őr lett. Amikor 2011-ben a  Hortobágyi Nonprofit Kft. gulyás felvételt hirdetett, gondolta, megpróbálja, és azóta is ebben a szakmában tevékenykedik.

A botot és az ostort ő egyáltalán nem használja az állatoknál. Köztük és velük együtt él. Ez a szakma elmondása szerint megszelídítette. A végtelen nyugalom, amit az állatok között érez, semmihez sem hasonlítható. Itt nincs sietség, nincs kapkodás, nem lehet a dolgok lefolyását siettetni.

A fényképeket Rózsa Sándor készítette

Kézművesség

Az első pásztorbot már a felvétel után 1 hónappal el is készült, az első karikás ostor pedig 2012 telén. Vannak még A szakmát sehol nem tanulta, de az alkotáshoz szükséges kézügyessége gyermekkora óta megvolt. Először csak kedvtelésből kezdett el kézműveskedni, mára már vásárokon is árulja hagyományhű öltözetben egyedileg készített termékeit és rendeléseket is vesz fel.

A pásztorbot készítés

Dobi László a mai napig a botokat szereti a legjobban készíteni. Imádja, amikor a megkormolt fából kezdenek a fehér motívumok kitűnni, számára (is) szemet gyönyörködtető a fa átalakulása. Kőrisfából kreálja ezeket az alkotásokat kis műhelyében, mert igénytelen, sok van belőle és könnyű faragni is, nem repedezik és nem törik. A fa átalakításáról azt állítja, hogy ahány ház, annyi szokás. Olyan ez, mint bármely más műalkotás, a készítők kézjegyeit abszolút fel lehet ismerni a termékeken.

Miután kivágja a fát, amit más talán csak tüzelőnek szánna, kifűti, “hajában” melegíti a botot addig, amíg tűzforró lesz. Ezzel kiszárítja a botot, de a teljes nedvesség tartalmát nem veszíti el az anyag. Ezután lefejti a héját és zsírral bekent állapotban felfüggeszti. Ha megmunkálhatónak minősíti a fát, elkezdi felrajzolni a motívumokat, kivési a körvonalakat és gázperzselővel elkezdi kormolni a fát. Vannak állandó motívumai, de azt vallja, hogy a boton az mutat jól, ami egyszerű és az alkotásnak igazából csak a képzelet szabhat határt.

Vásárlói között egyre több a civil, akik túrabotnak is használják az általa “vadas”-nak nevezett, mintázat nélküli botokat.

Ostorkészítés

A karikás ostor nyelét és az ostorszíjat összekötő fém karika miatt lett karikás a karikás ostor. A fém karika megkönnyíti az ostor járását és jobban irányítható lesz tőle.

Az ostor nyele hasonló módon készül el, mint a pásztorbot. Dobi László az ostor részhez használatos bőrt több helyről szerzi be. Külön helyről, amiből fonja az ostort, amiből a díszítést készíti és amivel köti. Vásárlóinak bemutatja az ostorhasználatot is. Állítólag van egy titkos módszere, amivel mindenkit meg tud tanítani csergetni, ezt majd mi is ki fogjuk próbálni 😉

Korbácsokat is készít, ami amúgy egy több ágú kis ostor. Ezt inkább a szakmabeliek használják az állatok oltásánál vagy vérvételnél, amikor kicsit stresszesebb a jószág.

A maradék bőrből késtokokat, táskákat, kulcstartókat és kutyaszíjat is készít.

További cikkek: Welovetiszato