Karácsonyi mese Tiszanánáról

Az összeszerelt karácsonyfa

Megtörtént eset alapján Tiszanánáról

Levél jött a gyerektől. Munkahelyi elfoglaltságuk miatt előreláthatólag nem tudnak hazamenni karácsonyra. A két öreg elkámpicsorodva ült a konyhában. A gyerekek nélkül nem igazi a karácsony. Pedig, hogy készültek rá!

– Hallod e, öreg! Épp most akartam karácsonyfát szerezni. Kell az nekünk, ha magunkban leszünk?
– Mikor utoljára ketten voltunk karácsonykor, akkor se volt. Nem telt rá. De ha lett volna, akkor se láttuk volna, úgy elvoltunk egymással. Te velem, én meg teveled. Hát most majd megint egymást lessük.

A két öreg tette a dolgát, etettek, seperték a havat, hordtak be tüzelőt estére, meg morzsolni valót, mert ki tudja, milyen idő jön. De valahogy most minden nehezükre esett. Kialudt a tűz, amit a gyerekek várása izzított. Szenteste napján kora délelőtt táviratot kaptak Pestről is, a szomszéd faluból is: mégiscsak haza tudnak jönni, este érkeznek.

– Jaj, most mán akkor mit csináljak? – Sopánkodott az asszony, aztán gyorsan átment a zöldségeshez. De keserves ábrázattal tért vissza.
– Jaj, öreg, nincsen mán fa! Csak egy csomó letöredezett fenyőág. – Szomorúan néztek egymásra. Az öreg hirtelen felkapta a fejét.
– Áthozom én azokat. Hátha tudok belőle csinálni valamit. Ha mást nem koszorút.

A zöldséges még örült is, mert neki kellett volna eltüntetni az ágakat. Tüzelni sem jó vele, mert bár jól ég, ám vagy összevágáskor, vagy összehajtáskor, hogy beférjen a masinába, merő gyanta lesz tőle az ember keze, meg szúr is. Összekötötte az ágakat az öreg, még össze is söpörte a helyét, ha már odaadták csak úgy.

Az összetákolt karácsonyfa

Otthon a párja már el is kezdte a sütést-főzést. Az öreg meg a fészerben szétnézett, talál e valamit a nagy műhöz. Talált is egy négyzetes alapú, 2 centi vastag lécet, még azóta maradt, hogy a ferslógot (ládát) javította. Metszőollóval levágta a fenyőágak végét olyan szögben, hogy minél nagyobb felületen feküdjön fel a lécre. Aztán kis szögekkel a lécre szögezte őket, s ha kellett, dróttal megerősítette.

Az elején jól haladt, de ahogy forgatni kellett a lécet, hogy körkörösen helyezhesse el az ágakat, egyre nehezebben boldogult. A fajankóba (egy olyan szorítóeszköz, melyen ülve, a lábával feszítve tudta befogni a megmunkálandó fát) befogott egy széles deszkát, hogy a nekitámasztott lécre fel tudja szögelni úgy az ágakat, hogy a többi ne sérüljön. Sikerült szép egyenletesen rögzíteni azokat. A maradék rövid ágdarabokat meg körbe futtatta a fehéren virító lécen, zöld színű bányászdróttal kötözte rá.

Hiába hívta a párja ebédelni, nem ment sehova, míg kész nem lett vele. Még talpat is csinált neki, hogy biztosan álljon, hisz a karácsonyfatalp nem volt jó hozzá. Akkor bevitte, letette az asztalra. Az asszony csak nézte, nézte, aztán a szemét elfutotta a könny.

– Nahát, ilyen szép fánk még sose vót! – azzal a párja nyakába borult. Mert abban az öreg szíve-lelke benne van, megérezte ő azt. Eleget morgolódott, hogy nem ért ő a házi munkákhoz, és mindent az asszony csinált a gyerekeknek. Most ő is hozzátette a magáét.
Feldíszítették a fát, alá tették az ajándékokat, olyanokat, amik tőlük tellett. Hisz ebben a megváltozott világban a gyerekek beszerzik maguknak, ami kell, ahhoz ők már nem értenek.

Együtt a család

Épp, hogy végeztek, megérkezett az az idősebb fiú a párjával, nem sokkal később a kisebb is, feleségestől.
Először megvacsoráztak, de a fiatalok tekintete állandóan a nagyszobában lévő karácsonyfára tévedt. A vacsora végeztével a fiatalasszonyok elmosogattak, hogy a csetres kiabálása (így mondták arrafelé, ha a mosatlan edények léte nem hagyta nyugodni a háziasszonyt) ne zavarja az ünnepet. Közben elmondták a gyerekek, hogy szinte kényszert éreztek, hogy valahogy szabaddá tegyék magukat a Szentestére. Hétközi túlmunkákkal sikerült.

Akkor az anya elkezdte a Mennyből az angyalt énekelni, s mindnyájan átmentek a nagyszobába. Amint teljes egészében meglátták a gyertyákkal megvilágított fát, szinte egyszerre kiáltottak fel:
– Nahát, hol vettétek ezt a fát, ilyen szépet még nem láttam! – elgyönyörködtek benne, aztán szétosztották az ajándékokat.
De a gyerekek tekintete állandóan a fán csüngött.
– Nem tudom, mi van ezzel a fával, de vonzza a tekintetet! – mondta az egyik meny.
– Mintha aurája lenne, mintha körül lengené valami – szólt a másik, a fiúk pedig megerősítették.
– Megmondom én nektek, gyerekeim. A szeretet – mondta az anya, és elmesélte a fenyőfa történetét.

Szöveg: Berényi László