Hagyományőrzés: a vesszőfonás

Az erdőnek nagy hasznát vette a Tisza-mentén élő ember, ugyanis a folyamatos kiöntések miatt kevés volt a folyamatosan művelhető terület. A Tisza folyónak a szabályozások előtt hatalmas kiterjedésű ártere volt. Az ártérben galériaerdők létesültek, melyek faállományának 2/3-a puhafa (nyárfa, fűzfa), 1/3-a keményfa (tölgyfa, kőrisfa, szilfa, gyertyán, éger) volt. Sőt, nagyon sok volt a területen a gyümölcsfa is.A kiterjedett árterek, vízjárta térségeknek három nagyon fontos haszonnövénye volt és még helyenként napjaikban is az: a vessző, a gyékény és a nád. Az átéri gazdálkodásnak sok olyan haszna volt amit egyébként semmilyen statisztika nem mutat ki, csak az idősebb emberek elbeszéléseiből lehet megismerni.

Ma már nagyon kevesen foglalkoznak vesszőfonással a Tisza mentén és sajnos ez a mesterség is kihalóban van.

A fűzfa

A fűzfa szereti a vizet, ezért nagyon sok volt régen belőle a Tisza-mentén. a vízügy is gondoskodott róla, hogy a töltések tövében több sor vastag fűz nőjön. Ennek gátvédő szerepe is volt: csillapította a rohanó áradatot és végzajláskor is megvédte a töltéseket.A legelterjedtebbek a vizek partján dúsan növő fűz-, éger-,  kőris és gyertyánvessző volt. Ezekből fonták a varsákat, tapogatókat, haltartókat, utcai kerítéseket, kapukat (melyet sok helyen rekesznek is neveztek), a gazdasági épületek, csűrök, pajták oldalait, szekerek kasait, szőlőbejáró garabolyt és a  különbözött tároló edényeket.

A vesszőket a kaskötők és a kosárfonók dolgozták fel. A hántolatlan, hajas vesszővel dolgoznak a kaskötők, hántolt vesszővel pedig a kosárfonók.

Nyár végén vagy ősszel, mikor a vessző már megérett és könnyen eleresztette a héját, kezdődött a vesszőszedés. A hajas vessző szedésére legalkalmasabb a tél volt, mert ilyenkor a dér megcsípi a fákat és lehullanak a levelek. A leszedett fiatal ágakat csomókba rakták és vesszőgúzzsal a két helyen megkötötték. A kévéket kocsival szállították haza, otthon az udvaron kisebb mennyiségben halhéba, kévébe, nagyobbat kazalba rakták. A nyárvégi szedéskor a vízparton csináltak kunyhót annyi ember számára, amennyien együtt  dolgoztak.A kazal méretei vidékenként és gazdaságonként igen változóak voltak Az alföldi parasztság a nagyméretű, 20–25 m hosszú 7–8 m magas kazlat kedvelte. A kazlat az Alföldön sodrott széna-, szalmakötéllel 1 méteres közönként keresztben lekötötték. Az így biztosított kazal évekig ellenállt esőnek és a szélnek.

A fűzfatőkét általában alacsonyra hagyták. Másokat 2, 2,5 méter magas koronával nevelték. Amelyik fűzről nem szedtek, ott hagyták az ágakat megvastagodni és 2-3 évenként csonkolták.A vesszőt kaszaheggyel, kis hegyes nagyobb éles késsel, sarlóval vagy metszőollóval szedték. Bármelyik eszközzel dolgoztak, szálanként szedték a vesszőt. Mindig gondosan megválogatták, hogy melyiket vágják le a tuskóról. Egy nap körülbelül 50 kévét tudott levágni (1 kéve ármérője kb. 30 cm volt). A  vesszőt néhány napig szénán, szalmát kiterítve a napon érlelték, szárították és csak utána tették védett helyre. Egy kaskötő évente több ezer szál vesszőt is feldolgozott.

Voltak olyan gazdák, akik az ártéren levágott fűzfavesszőket bérmunkában dolgoztatták fel kaskötőkkel és volt olyan gazda, aki erdőt nevelt az árterén. Ültetett füzeskerttel csak a 19. század második felétől számolhatunk, azokon a településeken, ahol a ház ipari tevékenységet szorgalmazó szándéktelepítésbe fogott coroi idők általános használt építőanyaga volt

Paticsházak

Az első házak a Tisza mentén paticsházak voltak. A paticsház falait vesszőből fonták, majd a fonatot mindkét oldalról sárral betapasztották, a tetőt pedig náddal fedték. Nagy előnye volt az ilyen házaknak, hogy árvizes időben nem vitte el a víz. Az ár legfeljebb a falak sártapasztását mosta le, de ezt elvonulása után újra lehetett tapasztani.

Tákoson található egy gótikus stílusban épült templom, ami a mai napig hordozza a paticsház jellegzetességeit. Azt tartják róla, hogy “a nép emelte magának fából és sárból”, abban az időben, amikor Mária Terézia rendelkezései megtagadták a követ és a téglát a reformáció híveitől. A tákosiak megmutatták, hogy akkor is szép templomuk lesz. A királynői utasítások ellenére megépítették abból, ami adva volt bőven a beregi embernek: fából és sárból.
A templom malomköveken állt, erre kerültek rá a nagyméretű talpgerendák. Favázas rendszerben épült, a vázak közötti részt paticsfal tölti ki. A templom paticsfala ellenére is dacol az idővel, “állja a sarat”, pedig lassan közeledik 250. évéhez.