Ártéri gazdálkodás, fokgazdálkodás a Tisza mentén

Régi korok “mestersége”: az ártéri és fokgazdálkodás

Az Alföldnek azt a részét nevezik ártérnek, melyet a hegyekből lefutó folyók árvizei több-kevesebb rendszerességgel látogatnak és termékenyítő iszapjukkal kövérítik az elárasztott részeket. Az emberek a vizek szélére telepedtek, ott építették fel hajlékaikat, birtokba vették, művelésbe vonták a rendelkezésükre álló száraz és nedves részeket. Az elöntött részeken az ártéri, valamint a fokgazdálkodás volt a jellemző.

A honfoglalás korában a Kárpát-medence 1/3-a erdő, 1/3-a mezőség, 1/3-a vizes mocsaras, műveletlen terület volt. A folyók hordalékával feltöltődött alföldi medence nagyon gazdag, vizek által táplált ligetes táj volt. Már a korabeli források a Tisza völgyét mint egy zöld folyosót írják le.Az itt megtelepedett magyarság folyamatos termelő-tájformáló munkájával kultúrtájjá alakította az alföldet. Az ártér ekkoriban 30 000 négyzetkilométer is lehetett. A honfoglaló magyarok az ártereket legelőként hasznosították, és a legeltető állattartást össze tudták kötni a növények termesztésével. A megtelepedő magyarság számba vette környezetét és igyekezett beépíteni a maga gazdálkodási, életmódbeli rendszerébe.

Az ártéri gazdálkodás

A 17-19. században a Kárpát medence elöntött területeinek 53%-a a Tisza és mellékfolyói alföldi szakaszán volt. A szabályozásig a Tisza ártere volt, hogy az 50-70 km-t is kitette, egészen a Körösig és a Román határig is elért. A térségben az alacsony és a magas ártér volt a meghatározó. Az alacsony ártéri síkságok az állattenyésztés, a magasabbak a földművelés területei voltak. Az Alföldön a pusztai állattartás a virágkorát élte a folyók szabályozásáig.

Már az 1800-as évek előtt beszélhetünk tájhasznosításról a Tisza mentén. Ennek meghatározó elve az volt, hogy a természetet nem leigázni kell, hanem vele együtt élni harmóniában. Az ártérhasznosítás alapelve az volt, hogy az ember a munkája során együttműködjön a természettel, felhasználta az ősi növény és állatvilág nyújtotta lehetőségeket és szolgálatba állította az árvizeket.

A gazdálkodásnak 4 szintjét lehetett megkülönböztetni:

1. Folyó szint – itt itatták az állatokat, mostak, halásztak.
2. Árvízjárta terület – rétek, legelők, ártéri erdők világa. Nagyon mozaikos, változatos táj, tele morotvákkal, lápokkal, fenekekkel, ligeterdőkkel, füzesekkel, nyárfákkal. A rétek füvei a nedves legeltetés színterei.
3. Ármentes terület – Ennek a peremén jöttek létre a települések.Itt szerveződik meg a szántóföldi övezet.
4. Homokhátság- szárazlegelők

Az állattartó közösségek arra törekedtek, hogy legyen mind nedves, mind száraz legelőjük is, így nem voltak annyira kiszolgáltatva az időjárás veszélyeinek. Aszályos időben, mikor a legelők kisűltek, beterelték az állatokat a rétekre. Ha meg a vizek fenyegettek áradással, akkor a száraz legelők adtak oltalmat.

Fokgazdálkodás

A fok sajátos képződménye az alföldi folyóknak. A fok szó alatt elsősorban a folyókból az ártér mélyedéseibe vezető rövid, természetes csatornákat értjük, melyeken át a víz az ár ingadozása szerint ki-vagy befelé folyt. Ellenben erek alatt azokat a szintén természetes és hosszú árkokat, melyeken át a víz valamilyen medencébe vagy folyóba csak befelé folyt.

A hegyekből lezúduló, áradó folyó kilép a partján, miközben természetes gátakat épít mindkét oldalon. Ezek a gátak folyamatosan emelkednek és szélesednek. Rajtuk telepszik meg a kemény és puhafás galériaerdő. Mögöttük mélyebb fekvésű területek vannak, melyeken a víz a fokokon keresztül jut be. De nemcsak az élő vizek mentén vannak fokok. Az egész medencében jellemző a különböző réteket, tavakat, távol lévő folyókat összekötő erek, fokok.

És mi a különbség a mai és a régi fokgazdálkodás között? A kettő között a munka céljában van különbség. A folyószabályozás és az árvízvédelem arról szól, hogy a felszíni vizeket minél gyorsabban és nagyobb veszélyek nélkül vezessék el, addig a középkori rendszerben a cél nem az áradások gyors levezetése, sokkal inkább a vizek szétvezetése volt: minél több helyre eljuttatni az áradások vizét. A cél az volt, hogy a tavakat, halászó helyeket feltöltsék, a réteket, legelőket megöntözzék.

A fokok kinyitásával és bezárásával a lakosok szabályozni tudták a vizek mozgását, valamint a halak folyóba való visszajutását is megakadályozták. Az emberek arra törekedtek, hogy minél nagyobb területre jusson el a víz. Az évenként rendszeresen érkező nagy árvizeket mesterségesen ásott vagy természetes úton keletkezett fokok, csatornák segítségével szétvezették az ártér minden elérhető zugába, halászó tavakba, mélyedésekbe, kaszálókra, legelőkre, gyümölcsösökbe. De gondoskodtak arról is, hogy ha a víz visszahúzódik, a szükséges mértéket tartsák csak vissza, a többi levonulhasson. Ez a fajta vízgazdálkodás kicsire csökkentette a pusztító árvizeket.
A fokok segítségével feltöltött tavakból a vizet további területekre, tómedrekbe, laposokba lehetett vezetni. Ezeket nevezték másodlagos fokoknak.

Halgazdálkodás

A régi tiszai emberek ismertek és alkalmaztak minden olyan vízi technikát, mellyel az élő és a holt vizek mozgását irányíthatták, befolyásolták. A tavasz végén érkező zöld árral a halak is megindulnak ívóhelyet keresni, ezért elindultak a sekélyebb, melegebb ártéri vizek felé. A sekélyebb, könnyebben felmelegedő vízben kikeltek az ikrák, a kishal a meleg vízben jobban megtalálta táplálékát, ezzel újult meg szárazabb időben a holtmedrek és tavak halállománya.

A középkori halastavak számát 3-4000-re tették régen, ezek ¾-e folyóvíz mentén volt és fokokon keresztül kapcsolódtak az élő vízhez.
Ennek az egységes szervezeti rendszernek az eltűnése okozta a fokgazdálkodás pusztulását. A törökkor hadmozgásai elűzték a lakosságot, szétzúzták a vízgazdálkodás kereteit, mindazokat a tudásból, tapasztalatból származó hagyományokat, amelyek a rendszert éltették. A 17. század végére a fenntartás hiánya miatt az ártér elmocsarasodott, a halastavakat, réteket nád, bozót, ingovány lepte el.

Rekeszelő halászat

A növekvő vízzel együtt tömegesen vándorolnak ki a folyóból a halak, és a víz apadásának megindulásával szöktek vissza az élő vízbe. Ilyenkor a szűkebb járatoknál elhelyezett rekeszek bő halzsákmányt biztosítottak.

A rekesztő halászat a hal iránytartó tulajdonságára épített. A hal ugyanis bizonyos irányba elindulva csak akkor változtat irányt, ha valamilyen akadályba ütközik. Olyankor orrával végig tapogatja az akadályt, mivel átjárót vagy kibúvót keres rajta. Erre számított a halász, amikor vejszét (halfogó rekeszt) állított fel. Ezt rendszerint nádból készítették, és legalább egy fél méterrel a víz szintje fölé emelkedett. A vejsze szárnya a kacskaringós kürtő felé terelte a halat, melyet úgy építettek, hogy abból többé nem tudott a hal kimenekülni. A kürtőben a halász időnként csónakba állva, merettyű segítségével emelte ki a halat. A hal csak a középen meghagyott nyíláson tudna szabadulni, ide tették a halászok a rendszerint vesszőből font halfogó eszközt, a varsát. Ennek az eszköznek a szűk nyílásán a hal ugyan át tudta magát erőszakolni, de kijutni nem tudott belőle.